Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fekete égbolt

2009.10.28

Fekete égbolt

 

Az eső dallamosan kopogott a párkányon. Csak a mennydörgés törte meg néha-néha az éjszaka csendjét.

Az utcán már csak egy lány sétált, s közben halkan dúdolgatott egy lassú dallamot. Szőke haja vizesen tapadt arcához és hátához. Kék szemeit a földre szegezte és lassan lépdelt egy nagy épület felé.

Mikor az épület elé ért, hirtelen elhallgatott. Megigazította a blúza gallérját, kisimította a haját szeméből és nagyon óvatosan kinyitotta az ajtót. Lassan besétált és elővette a táskájából a zseblámpát.

Halk zenét hallott az egyik szobából. Félve odament és az ajtóra tapasztotta fülét. Pár percig hallgatta a zongora lágy hangját, aztán kopogás nélkül benyitott.

  Odabent senkit nem látott. Csak a zongora volt a szobában és egy szék. Szemeit ellepték a könnyek és szóra nyitotta száját:

- Hát tessék, itt vagyok! Most örülsz?

 Halk taps szólalt meg az egyik sarokban és egy ijesztő alak lépett elő a sötétből.

 Ruhája olyan volt, mintha egy 19. századi jelmezes bálra készült volna. Fekete haja pedig hullámosan omlott a férfi széles vállára. Arca torz volt, s szeme vörösen izzott.

 Egyenesen a lány arcába bámult. Közelebb lépett hozzá, majd megérintette a lány sápadt arcát.

Aztán hirtelen egy üvöltés hallatszott a közelből. A lány felkapta fejét a hangra és az ajtó felé szaladt. De a férfi visszarántotta és kulcsra zárta az ajtót. A lány sorsa megpecsételődött. Vagy együtt működik a férfival, vagy meghal. De a lány még mindig reménykedett abban, hogy megmenti őt valaki.

 S abban a pillanatban egy másik vörös szemű fiú tépte fel az ajtót. Ellökte a lány mellől a férfit és gyorsan kituszkolta a lányt a szobából.

- Menj el, de gyorsan! Gyerünk már! – rivallt rá megmentője, mikor látta, hogy a lány lerogy a földre.

 A könnyeitől már csak elmosódott foltokat látott. Átázott ruhái és a férfi hideg bőre miatt reszketett. S a félelem egyre jobban átjárta. Már belegondolnia is rossz volt, hogy most meg fogják őt ölni. Ő még nem készült fel erre. Tervei voltak a jövővel. A középiskola után orvosi egyetemre akart menni, aztán családot alapítani. Szeretett volna boldog emberként élni. De sajnos nem sokára vége nyomorúságos életének. Már soha nem tapasztalhatja meg, milyen egy igazi boldog család tagjának lenni. Hiszen ő születése óta nevelő otthonban élt. Soha nem látta még szüleit. De már nem is fogja.

 Míg a lány magába roskadva ilyeneken agyalt, odabent a szobában heves csatát vívott a két vámpír. Eleinte a „jelmezes” volt előnyben, de a fiatal vámpír súlyos sebet ejtett rajta, s az könnyen leteperte a földre. Hogy legalább egy kis időre megbénítsa a másik szörnyet, a szívébe szúrt egy kardot. Erre az hangos üvöltésbe kezdett és próbálta kiszedni testéből a fegyvert, de sikertelenül.

 E közben a fiú felkapta a lányt a földről és rohanni kezdett vele a kijárat felé.

 Odakint még mindig dúlt a vihar. Fákat csavart ki és házakat rongált meg. Az úton alig lehetett haladni a sok faágtól és cseréptől. De a fiú nem adta fel a harcot. Akármennyi erejébe telt is, mindenképp biztonságos helyre akarta vinni szerelmét.

A lány ebből szinte semmit sem fogott fel. Őt már nem érdekelte semmi más, csak a remény, hogy talán mégis életben marad. Próbálta felidézni azokat az időket, mikor még nem kellett minden éjszaka azon görcsölnie, vajon mikor jön el érte a Végzete. Próbált olyan élmények után kutatni a fejében, amik boldogsággal töltik el. De csak egyet talált. Azt, amikor megismerte szerelmét, Benjamint.

 Ő épp az iskolából igyekezett „hazafelé”, mikor sötét felhők takarták el az eget. Villámok cikáztak a sötétszürke égen és ő egy boltba tért be, hogy el ne kapja az eső. A bolt kísértetiesen hasonlított egy horrorfilm helyszínére. A pult mögött egy negyvenes éveiben járó nő állt. Kedvesen üdvözölte, majd beszélgetni kezdett vele. Már az elejétől kezdve sejtette, hogy nincs valami rendben a nővel. Aztán hirtelen bevillant egy kép az agyába; és onnantól kezdve sosem kételkedett abban, hogy az embereken kívül más, sokkal különbözőbb lények is léteznek.

Eleinte félt a nőtől, de mikor belépett a szomszéd helyiségből a fia, minden félelme elmúlt. Azonnal tudta, hogy ők nem veszélyesek.

Ez volt élete legjobb napja. Viszont onnantól kezdve félelemben kellett élnie. Minden mitikus lény kiszemeltje lett. Mindenhol veszély leselkedett rá. De most minden meg fog változni a halála után. Újra visszatér majd minden a régi rendbe. Az emberek világában egyre kevesebb természetfeletti lény fog mászkálni, s emiatt egyre kevesebb ártatlan ember fog meghalni. Ahogy így ebbe belegondolt, meleg bizsergés járta át testét. Könnyei elapadtak és végtelen boldogság járta át.

-           Kérlek, állj meg! – parancsolt a vámpírra a lány. – Nem akarok többé élni, mert amíg én élek, addig a többi ember is veszélyben van. Én ezt nem bírom tovább nézni, hogy miattam szenvednek az emberek. Véget akarok ennek vetni. Kérlek, állj meg!

-           Nem! Azt ugye még nem gondoltad át, hogy ha most hagylak meghalni, akkor én soha többé nem fogom túl tenni magam ezen. És egyáltalán mit csinálnék én nélküled?

-           Nem tudom, de te vámpír vagy! Neked nincs szükséged törékeny kis emberekre. Akkor meg miért kellenék én neked?

-           Mert szeretlek… De ha te annyira meg akarsz halni, akkor rendben. De számíts arra, hogy akkor én is meghalok. És nem érdekel, hogy te mit gondolsz erről!

-           Rendben.

 A fiatal vámpír megállt és letette a lányt a földre. Egy utolsó csókot lehelt a lány ajkára, majd összeszűkült szemmel nézett a messzibe.

 Egy fekete árny közeledett hozzájuk, majd az ellenséges vámpír alakja rajzolódott ki a sötétben. Odalépett a lányhoz, majd fehér fogait belemélyesztette a lány nyaki ütőerébe. Amíg a testéből el nem fogyott a vér, nem engedte el a vékony testet.

 Ezt mind látván a fiatal fiú szeméből egy könnycsepp gördült le, majd az égfelé emelte tekintetét…

 S azzal a másik vámpír véget vetett az ő életének is.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Köszi ^^

(BrokenHeart, 2009.10.29 13:43)

Hmm... Nagyon köszi, hogy mindezeket megírtad. És ha legközelebb ehhez hasonlót írok megfogadom a tanácsaidat. :D Mégegyszer nagyon köszi. ^^ És amúgy a kritkád még a magyar tanároménál is jobb volt! ;)

Végszó, azaz a Kritika harmadik fele

(Big Cat, 2009.10.28 19:29)

Néhány dolgot nem értek, nem derül ki:
- Mit keresett ott a lány?
- Miért adta fel? Miért lenne a többi ember veszélyben addig, amíg ő él?
- A srác, ha eddig nem hagyta magára a lányt, miért hagyta a fenébe az egészet? Senki sem nézi végig tétlenül a szerette halálát, pláne nem, ha előtte pont érte küzdött...

A lány korábbi élete és tervei pedig rossz helyen vannak.
A történet nem igazán novella, hiszen nincs konkrét eleje és elfogadható vége, tele van kérdésekkel,amire az olvasó, ha nem kapja meg a válaszokat, elégedetlen lesz. Inkább egy szilánk, egy morzsa a nagy egészből. Aki viszont szereti az ilyesmit, az bizony nem elégszik meg a morzsákkal, úgyhogy tessék tovább sütögetni a finomságot!
Több szín, több élet (még ha vámpírsztori is) több lendület, és képek, érzések, szagok, színek!
BÁTRAN!!!

(bocsi, de nem fért el egy kommentben minden...)
Remélem, segítettem...

Ahogy én képzelem

(Big Cat, 2009.10.28 19:27)

Az egyik vörös szemű szörnyeteg a másik torkának esett. A fehér zsakettes alak egy oldalazó mozdulattal villámgyorsan kitért előle, s támadója karját megragadva nagyot lendített rajta. A lány végelmére kelő férfi hosszan, szinte lassított felvételként szelte át a szobát, hogy aztán a zongorának zuhanjon. A XVIII. századi hangszer teteje hatalmas dörrenéssel csapódott le, ám furcsamód tovább szólt belőle a zene, mintha szellemkezek csapkodták volna egyre gyorsabban a csontfehér billentyűket. Benjamin felkelt, és hagyta, hogy dühe agyát elborítva erőt adjon neki ehhez a harchoz. Megrázta a fejét, s meglepetten látta, amint vére a homlokáról a zongora billentyűire cseppen.
Sharlton, az ellenfele mindig is erősebbnek bizonyult nála, de egyszer fordul a kocka, s miért ne történhetne meg épp most, hiszen már nem csak az ő élete a tét, hanem a lány is itt van. A lány, aki...
Ben felkiáltott és előre vetette magát.
Sharlton túl magabiztosan állt a rettegő lány felett, kiélvezve félelmének sajátos aromáját és egy percig sem kételkedett győzelmében. Nem érdekelte a mondás, miszerint sose becsüld le az ellenfeled, s egekbe szökő önbizalmából nem látta meg a lentről érkező veszélyt.
Ben ujjait karmokká görbítve rontott rá. A zsakettes férfi laza mozdulattal csapta félre a karmokat, és felrántotta a térdét, hogy arcon találja vele a vérmes ifjút. Az azonban számított erre és oldalra vetődött, majd ugyanazzal a mozdulattal kirúgta Sharlton lábát. Miközben ellenfele a kezeit maga elé kapva próbálta fékezni a zuhanását, Ben egy díszes, XII. századi ezüsttőrt kapott elő. Mélyen Sharlton hátába vágta, aki ettől felüvöltött és vergődni kezdett.
Ben felkapta a rémülettől tágra nyílt szemű lányt és kirohant vele az ajtón. Nem látta, amint ellenfele fájdalmas görcsöktől gyötörve kihúzza a hátából a tőrt, ami égette a kezét is, mert rajta nem volt kesztyű. Sharlton a fájdalomtól összeszorított foggal térdre emelkedett. Hátán ugyan összeforrt a seb, ám annak szélei feketére pörkölődtek és tudta, hogy teljesen csak akkor tüntetheti el, ha vérhez jut, méghozzá friss vérhez.
Felmordult és talpra lökte magát, majd megkapaszkodott az ajtófélfában. Aztán meggondolta magát. Ha már fáj a háta, úgyis mindegy, gondolta, és egy újabb nyögéssel szárnyat bontott, majd kivetette magát az ablakon. Dühe vele együtt szárnyalt a magasba, hogy megkeresse áldozatát.
Mert a préda mindig préda marad, a vadász pedig vadász..."

Egy kis kritika

(Big Cat, 2009.10.28 19:26)

Meglátások (ha nem bánod. bár már leírtam, szal mindegy) :)
- Ha sötét hangulatú sztorit írsz, az eső nem kopoghat dallamosan, inkább komoran, vagy úgy, mint amikor bogyóra lépsz, s egy pillanat alatt kipattan belőle az élet...
- "Szőke haja vizesen tapadt arcához"... inkább arcára.
- "Ruhája olyan volt, mintha egy 19. századi jelmezes bálra készült volna"
Jó, de az milyen? Egy filmhez a rendező tudja, mit mutasson, de ez nem film, hanem egy novella, amiben ha nem írod le a képi dolgokat, az olvasó nem tud a történetbe zuhanva azonosulni a karakterrel...
- "Míg a lány magába roskadva ilyeneken agyalt, odabent a szobában heves csatát vívott a két vámpír. Eleinte a „jelmezes” volt előnyben..."
Nos, egy olyan történetben, ami nem hétköznapi, oda nem illő az olyan szó, hogy agyalt. Én pedig nem látom a vámpírok heves csatáját és ez bizony nagy baj...